69. Los Angeles.

Chanel épp a repülőtér várójában ült, mikor Emily felhívta.
-Szia szivem. *Em*
-Gyorsak voltatok. *Chan*
-Anya eljött értünk és puszil téged. *Em*
-Én is őt. Hol vagytok? *Chan*
-Mindjárt a Vicky-ék utcájában. Mit fogsz csinálni a nap hátralevő részében? *Em*
-Szerintem ülni, aludni, olvasni, pihenni. *végülis nem hazudott..*
-Én meg aludni.. elég álmos lettem. *Em*
-Akkor aludj jól. Vicky hogy bírta az utat? *Chan*
-Rosszul lett, de nem hányt. Viszont most nagyon közel jár hozzá. *Em*
-Jobbuljon, mondd meg neki, de most le kell tennem. Majd hívlak holnap. Sziasztok. *mondta Chanel és letette a telefont*
Felállt a székről, megfogta a táskáit és elindult..

Los Angeles-i idő szerint este 10-kor szállt le a gépe. Csak 10 percet kellett sétálnia a szülei házáig. A házuk hatalmas volt. Chanel imádott ott lakni. Egy tetőtéri szoba, saját fürdővel és gardróbbal. Szinte az egész felső szint az övé volt. Francia ágy, sok ruha és vagy 100 cipő. Berlinben visszafogottabban él..
Chanel tudta, hogy a szülei ilyenkor még nem alszanak. Leginkább a munkájukkal foglalkoznak ilyenkor.. Becsengetett és pár perc múlva az anyukája állt vele szemben. Chanel-nek annyira hiányzott, hogy nem mondott semmit, csak megölelte.
-Chanel, el sem hiszem, hogy itt vagy! *mondta Claire, Chanel anyja*
-Pedig elhiheted, nagyon hiányzott minden, és amióta Emily említette, hogy jöjjek haza, csak azon járt az eszem. Annyira örülök, hogy megint látlak. Apa hol van? *Chan*
-Ma éjszakás, drágám. Gyere be. *bementek a konyhába.*
A konyha is, és minden más is nagyon szépen volt berendezve, ez nem csoda, mivel Chanel anyukája lakberendező. A konyha nagyon halvány sárga volt és fa szekrényekkel volt tele.
-Ohh, az kár. *Chanel*
-6-kor már itthon lesz. Nem vagy éhes? *Claire bár sok mindent tudni akartak Chanel-ről nyugodtan beszélt és mindig csak egy kérdést tett fel.*
-Igen, egy kicsit. Van müzli és tej? *Chan*
-Van, biztos, hogy csak azt akarsz enni? Inkább csinálok valamit, vagy melegítek a vacsorából, és addig mesélhetsz. *Claire kinyitotta a hűtőt.*
-Anya, 2 napja beszéltünk, nem sok minden változott azóta. *nevetett Chanel*
-Csak átjöttél a fél világon, de semmi különös nem változott. *Claire*
-Az más dolog, amúgy tényleg semmi érdekes nem történt velem. *Chan*
-Akkor mesélj Mex-ről, hol van most? *Claire*
-Nick-nél. *Chan*
-Áh, kibékültetek? *Claire*
-Nem voltunk összeveszve.. vagyis én.. én nem tudom, hogy most mi van. *Chan*
-Meg kellene beszélnetek. *Claire Chanel elé tett egy tál müzlit*
-Sok mindent kellene. Köszönöm. *Chan*
-Emily és Vic tudja, hogy itt vagy? *Claire*
-Nem, senki. Nick és a nővére tudják, hogy eljöttem, de azt nem, hogy hova. És, te mit csináltál eddig?*Chan*
-A margazinaimat nézegettem. *Claire imádta a lakberendezős újságokat*
-Itt maradhatok szerdáig? Mármint a szobámban. *Chan*
-Persze, nem rendeztem át, ha erre akarsz kilyukadni. Nagy volt a kísértés, de nem. Vártam, hogy hazagyere. *Claire*
-Köszönöm anya. A ruháim is fent vannak? *Chanel*
-Igen, persze. Minden úgy ahogy hagytad mikor elmentél. Csak takarítani szokott nálad a házvezető nő. *Claire*
Chanel szülei nagyon jó körülmények között éltek.
-Mióta van nekünk házvezető nőnk? *kérdezte Chanel meglepetten.*
-Miután elmentél. Nem tudtam egyedül takarítani az egész házat. *Claire*
-Értem. *mondta Chan és megette a maradék müzlit.*
-Szóval akkor titok, hogy itt vagy? *Claire*
-Nem, nem titok. Majd holnap megtudja mindenki. De szerintem felviszem a cuccom és ledőlök, nagyon fáradt vagyok. Jó éjt anya! *mondta Chanel és megpuszilta*
-Jó éjt kicsim. Aludj jól. *Claire*
Chanel felment a lépcsőn, az emeleten is egy nagy nappali volt, bézs színű padlószőnyeggel. Ez is stílusosan nézett ki. Chan kinyitotta a szobája ajtaját. Amint meglátta az ágyat rögtön ráugrott. Írt egy sms-t Emily-nek és elaludt. Nem is öltözött át. Nagyon kimerült a repülőút miatt.